A kaland kezdetét vette

Sokáig fel sem fogtam, hogy én tényleg megyek Japánba - azonban március 17-én és 18-án már gyomorgörccsel és nagy izgalommal keltem fel. Kedden elérkezett a nagy nap, anyával és húgommal mentünk a reptérre, ahova lassan a többiek is megérkeztek. Megkaptuk a repjegyet és kiutazós pólót. Kalandos utunk azonban nem is kezdődhetett volna másképp, mint útvonalváltozással. Ugyanis a Dohába induló gép 2 órát késett, és így nem lett volna időnk átszállni, ezért elmentünk Münchenbe és onnan mentünk tovább Tokióba, ahova egy órával korábban érkeztünk így meg.

-1. nap: Indulás Magyarországról

Könnyes búcsúzkodás után felszálltunk a gépre, amiben nekem még soha nem volt részem. Nem ültem ablak mellett, de majdnem kiestem a székből, úgy nézelődtem. A fetás szendvics, amit adtak, először bizarrul nézett ki, de egyébként nagyon finom volt. A másfél órás út 10 percesnek tűnt, annyira új volt nekem minden – szó szerint a fellegek felett jártam. :D

Münchenben átszálltunk és egy 12 órás repülőútnak néztünk elébe. Az már nem telt el annyira gyorsan. Hiába volt tévé és tudtam nézni Phineas és Ferb részt japán nyelven (ja igen, mert All Nippon Airways társasággal utaztunk), egy idő után elálmosodtam, de aludni nem tudtam, mert a szék nem volt kényelmes és helyem se volt elég. Hát na, mégiscsak japánokra tervezték a gépet. :D

0. nap: Már Tokióban

Az utolsó 1 órában végig bámultam kifele az ablakon, mert alattunk már Japán volt. Egyszerűen leírhatatlan, milyen érzés volt végre a saját szemeimmel látni az országot, ahova 11 éves korom óta szeretnék eljutni. Meglehetősen drámai jelenet volt, azt hiszem. :)

222 cserediák Tokióban (Na, ki talál meg engem? :P)

A reptérről egyből egy tokiói hotelbe mentünk, ahol a 39 országból jött 222 cserediák egyszerre szállt meg. Itt elkezdődött a vegyülés, az ismerkedés, a Facebookon korábban megismert emberek felkutatása. A nemzetközi vacsi után Takada Juzo, a japán AFS nemzeti igazgatója mondott pár útravaló tanácsot, majd megnéztük a japán AFS talán hivatalosnak mondható zenés videóját:

Még aznap beszereztem két adaptert, mert a japán konnektorok másmilyenek, mint az európaiak.

1. nap Út Oszakában

Másnap a csapatot három részre bontották, aszerint, hogy ki Japán melyik részén fog lakni. Mivel én a nyugati részen leszek, ezért engem az Oszakába menő csapathoz osztottak be. Ami egy 10 órás buszozást jelentett. Viszont a társaságnak köszönhetően gyorsan eltelt. Sajnos az eső elképesztő módon szakadt, így nem tudtunk annyira tájakat nézni, bár az épületek és a hegységek látványa lenyűgözött minket… vagy legalábbis engem. Pihenőre háromszor álltunk meg, mindig olyan helyen, ahol japán árusok kínálták a saját kis helyben sütött dolgaikat.  Nem győztem a fejemet mindenfelé kapkodni. A bőség ellenére én csak egy zöldteát vettem az automatából. Ó igen, automaták. Japán teli van velük. Körülbelül 300 forintért bármilyen üdítőitalt megvásárolhatsz félliteres vagy kisebb kiszerelésben az automatákból. De az üdítőautomatákon kívül vannak cigi-, csoki-, süti- vagy akár alsóneműautomaták is. Jó, mi? :D

Este 18.00 óra fele megérkeztünk az Oszakai Nemzetközi Kollégiumba, lepakolás után jött a vacsora ideje, ami rávezetésként félig japán, félig európai/amerikai ételekből állt. Utána körbevezettek minket az épületben, majd a szobában a szobatársakkal mit sem sejtve vártuk a kijelölt fürdési időt, majd az alvást. (Egyébként én egy amerikai, egy maláj, egy thai és egy argentin cserediákkal voltam egy szobában.)

Azonban tudni kell, hogy a japánok mást értenek a fürdés alatt, főleg ha egy kollégiumról van szó. Sokáig nem értettük, hogy az önkéntesek miért erőltetik azt, hogy két törölköző szükséges egyetlen egy fürdéshez… Hát nem kellett sokat várni, mert nemsoká megtudtuk, hogy egy közösségi fürdőben fog lezajlani a napi tisztálkodás. Ami azt jelenti, hogy egy nagy helységben mindenki széken ülve lezuhanyozik (ide kell a kisebb törölköző), majd egy nagy, forró vízzel teli medencében kb. 20 percig relaxál és beszélget. Szerintem mondanom sem kell, az első este eléggé feszült volt a hangulat a medencében, amikor például egy amerikai, egy argentin, egy izlandi, egy magyar és egy japán totál meztelenül ül egymás mellett. Ez a kulturális sokk, biza. A poén az egészben mégis az, hogy a meleg víz annyira jóleső érzés volt, hogy másnap egész nap vártuk az esti fürdést. Hamar megszoktuk a pucérlétet.

2. nap: Orientáció Oszakában

Másnap reggeli testmozgatós feladatokkal és ismerkedős játékokkal kezdtük a napot, utána megnéztünk egy videót a tökéletes cserediákról, Nancyről, aki sminkkel és mosollyal az arcán ébred reggel, és az érkezése napján már perfektül beszéli a nyelvet. A kissé szürreális képet leszámítva a videó, és az egész nap hasznos tanácsokkal látott el minket a csereév megkezdéséhez. Utána a magyar mintához hasonlóan kis csoportokban beszélgettünk különböző témákról, például a céljainkról.  Este pakolás, felkészülés a kiköltözésre, mert másnap indulás ismét, találkozó a fogadócsaláddal. Még aznap este elmagyarázták, hogy hogyan fogunk eljutni a városunkba. Az én menetem így nézett ki: gyalogolás-taxi-vonat-gyalogolás-busz-autó. Szerencsére a buszig az egyik önkéntes elkísért, sajnos nem beszélt jól angolul – így muszáj volt gügyögve-gagyogva megértetni magunkat japánul.

3. nap: A nagy nap, találkozzunk a fogadócsaláddal!

The Daisen mountain

Ahogy az előbb leírtam, hogy eléggé bonyolult és hosszú út várt rám aznap. Szerencsére nem egyedül voltam, velem volt egy francia lány is, így ketten féltünk a nagy úttól, és persze izgultunk, hogy találkozzunk a fogadócsaláddal. A legizgalmasabb a buszozás volt, ami körülbelül 5 óra volt. Kétszer álltunk meg pihenőre, az elsőnél a francia lánnyal körbenéztünk egy kicsit, és egy csoport kisgyerek üdvözölt minket tök aranyosan. A japán kisgyerekekről tudni kell, hogy imádják a külföldieket. Vagy legalábbis érdekesség számukra. A második megállónál láttunk egy hatalmas nagy hegyet, amelyről később kiderült, hogy vulkán, és egy idős nénitől megtudtuk, hogy Daisen a neve, amelynek jelentése: A nagy hegy. Vicces, mert a hegy maga csak 1729 méter magas, míg Japán legmagasabb hegye, a Fuji 3776 méter magas. 

(Érdekesség: A japán emberek nagyon segítőkészek. Mikor a taxira vártunk az önkéntessel és a francia lánnyal, és képet próbáltunk csinálni, az éppen arra járó japán férfi egyből, kérdezés nélkül felajánlotta a segítségét. Rá 2 perc múlva pedig a közelben pakoló idős hölgynek segített egy fiatal házaspár, akik egyébként nem is ismerték a nénit. Utána pedig a megállóban segítő néni segített nekünk a hegy nevével. A japán emberek kedvesek, segítőkészek és önzetlenek.)

Utána folytattuk az utunkat, majd lassan megérkeztünk Matsue városba, ahol már a fogadócsaládom és az önkéntesek vártak.

Az, hogy milyenek voltak az első napok a családdal és hogy miket tapasztaltam meg magyar diákként egy japán hegyvidéki faluban, Kamihonjochóban, azt a következő bejegyzésből derül majd ki. :)