Az utolsó simítások

Hamarosan a célegyenesbe érek a készülődéssel, sok mindent már megvettem, elintéztem, az emberek nagy részétől elköszöntem és már aludni sem tudok normálisan. Nagyon lassan telnek ezek a napok. Bizony, kereken 7 nap múlva, jövőhét kedden délután 16:35-kor felszáll a repülőgép (remélhetőleg velem együtt) és abban a pillanatban kezdődik meg életem nagy kalandja. 

Apropó repülés. Soha életemben nem repültem még és még nem tudom, hogy fogom kibírni. Egyelőre nem félek tőle, bár igaz, hogy a 24 óra repülés jó menet lesz kezdésnek. Katarban fogunk majd átszállni, valamikor éjfél környékén, majd két óra múlva megyünk tovább, és a Naritai Nemzetközi Repülőtéren landolunk.

Mi. De kik is? 

Magyarországról idén Japánba 4-en megyünk AFS-szel: Vivi, Rita, Balázs és én. Sajnos (vagy nem?:P) Japán 4 különböző részén találtak nekünk fogadócsaládot, így nem sűrűn fogunk találkozni. 

Ezt a képet a felkészítő hétvége előtti este készítettük. Tartottunk együtt egy japános estét, elmentünk sushizni és mászkáltunk egyet a városban.

Aki készült már hosszabb (akár egy éves) útra, tudja, hogy mennyi készülődéssel jár. A bőröndök, a ruhák, a papírmunkák és a pénz kivitelének nagy kérdése engem is érintett. De úgy néz ki, hogy uralom a helyzetet. Múlthéten együtt voltunk Ritával vízumot igényelni, ami meglepően egyszerűen le is zajlott - várakozás közben pedig ketten megoldottunk egy próbaérettségit japán nyelvből. 

A hetekben intéztem a bankkártyámat is, ami nemrég meg is érkezett. Jejj, életem első bankkártyája ez, nagy becsben fogom tartani. :) 

Kaptam kölcsönbe egy videokamerát is, amellyel a kinti eseményeket, látványosságokat fogom megörökíteni. Ha lesz rá időm és lehetőségem, akkor videóblog formájában fogom ezeket közölni, de erről majd később. Sokan megígértették velem, hogy a cseresznyevirágzásról készítsek sok képet, erre a célra pedig egy kicsit komolyabb fényképezőképet akarok venni Japánban. Szóval nincs ok az aggodalomra, nem maradnak az itteniek sem képek nélkül. :) 

Az elmúlt hetekben megtapasztaltam, hogy nem csak nekem, de a környezetemnek is nagyon különleges dolog az, hogy cserediák leszek. Sokan kívántak szerencsét, biztattak, ami nagyon jól esett. Rengeteg szeretetet kaptam ebben az időben, amiért nagyon hálás vagyok! Ezért is igyekszem majd az internetes portálokat (Blog, Facebook, Youtube) kihasználni, hogy az itthon maradt rokonaim, barátaim is részesedjenek egy kicsit az én kalandomból. 

Természetesen, ha hosszú utazás, akkor ahhoz illő búcsúzkodás dukál. Az első nagy "parti" az osztályban volt, osztályfőnöki órán, ahova a többiek sütit és üdítőt hoztak. Osztályfőnökömtől kaptam egy japán motívumokkal dekorált tortát. Nagyon gyönyörű volt! - Mit ne mondjak, fájó szívvel kellett felszeleteljem. Illetve kaptam még tőle egy Balu kapitányt ábrázoló marcipánfigurát is. Elképesztő, nagyon örültem neki. :)

Az ünnepléssorozat csütörtökön folytatódott, amikor a kollégiumi szobatársak és haverok köszöntek el tőlem. Az este folyamán készült képen én és a 5 élettársam látható. Az volt az utolsó este, amit így, hatan együtt töltöttünk a koli falain belül. Két és fél év együtt töltött kolis idő után hiányozni fognak. :/

Hétvégén pedig tesómék jöttek haza Pécsről, ők is jöttek elköszönni. Tőlük is kaptam egy tortát, a következő felirattal: Ki o tsukete ne! - Ami azt jelenti, hogy "Vigyázz magadra!" 

(Itt már plusz 5 kilónál jártam, utána jöttek a hétvégi ebédek és vacsik. De igaz, most kell kihasználjam, Japánban nem fogok majd se sült kacsát, se kolbászt, se pörköltet enni. Egy gasztronómiai Norbi-update lesz, az biztos.)

Szombaton pedig a békéscsabai önkéntesekkel ittunk meg egy narancslevelet a búcsúztatásom jeléül. Fura lesz itt hagyni a körzetet, de sok az aktív és motivált önkéntes, ügyesek lesznek. :)

Hiányozni fogtok, srácok! 

Az utolsó buli hétvégén lesz, Budapesten, ahova az AFS-es önkéntesek és az irodai dolgozók jönnek majd. Nagyon várom már, régen találkoztam sokukkal, jó lesz újra látni őket. :) Utána pedig már nem jövök haza Békés megyébe, a fővárosban töltöm az utazás előtti utolsó napokat.

Sokan kérdezik, hogy mit érzek, mit gondolok, hogyan élem meg ezt az időszakot. "Várod már?" - hangzik kérdés sűrűn. Persze, hogy várom! 7 nap múlva gyermekkori álmom válik valóra, 11 éves korom óta az a vágyam, hogy Japánba költözzek. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy ez megtörténik. De igen, igaz, mert megyek Japánba! Viszont elképzelhető, hogy ezt majd csak Japánban fogom felfogni.

Azonban nehéz lesz itthon hagyni mindent és mindenkit. De inkább az embereket. Annyi szeretetet kaptam az elmúlt időben az osztálytól, a tanároktól, anyától, húgomtól, apától, hogy nehéz lesz őket itt hagyni. Nehezebb, mint egyébként lett volna.

Megfordult-e valaha a fejemben, hogy én nem akarom ezt egészet? Meg. Egyszer, amikor bepánikoltam a csereév miatt. Akkor nagyon soknak, nagynak és teljesíthetetlennek tűnt. Pedig tudom, hogy nem az. Nem egyszerre kell teljesítsem az egy évet, napról napra, kihívásról kihívásra kell teljesítsek. A csereév csak egy gyűjtőfogalom, amely tartalmaz egy adag kihívást, az értük járó örömöt és emlékeket és az idő alatt megtanult nyelvet és személyiségfejlődést. Akkor megéreztem a komfortzónám határát, amelyet jövőhéten a repülőúttal át is lépek. Már alig várom!

A bejegyzés végén - kicsit eltérve a készülődésemtől - pedig szeretnék megemlékezni azokról az emberekről, akik 3 éve, a 2011 márciusi japán katasztrófában vesztették életüket ezen a napon, március 11-én. Közel 20.000 ember hunyt el és több mint 250.000 lakosnak kellett elköltöznie ideiglenes otthonokba. 3 év telt el azóta. Az utakat, házakat elkezdték újjáépíteni, azonban teljesen nem tüntethetők el a japán társadalom ezen a napon szerzett sebei.

Az egyik leghíresebb japán együttes, a ONE OK ROCK tavaly a katasztrófában elhunyt és megsérült emberek emlékére elkészítette a Be the light című számát, amellyel szeretném zárni ezt a bejegyzést: