Hajvágás, vizsgák, orvoslátogatás, Világbajnokság

Bizonyára már Magyarországon is érezhető a közelgő nyár melege, itt viszont még annál is inkább. Alapvetően közelebb is van Japán az Egyenlítőhöz, de a tenger közelsége miatt kialakult párás levegő még elviselhetetlenné teszi a meleget. Már június van, de a hőmérséklet eléri a 30°C-t. Reggel 8 óra környékén, amikor megyek az iskolába, már érzem, hogy megsülök, olyan meleg van. Szerencsére az egyenruha zakó részét nem kell hordani, azonban a hosszú fekete nadrág még így is kötelező... nagyon meleg!

Nyáron a legtöbb emberhez hasonlóan igyekszek én is minél több réteget ledobni magamról, kevés ruhát fölvenni. És mivel a japán nyár akár elérheti a 37-40 fokot is, elmentem fodrászhoz.

Nagyon tartottam a dologtól, mert még itt soha nem voltam fodrásznál, és nem voltam biztos abban, hogy a fodrász meg fogja érteni, mit is akarok.

Természetesen itt is időpontot kell foglalni előre, viszont ezt mi (az egyik osztálytársammal) 2 órával korábban tettük meg - semmi probléma nem volt belőle, befértünk. A város másik végén lévő fodrászüzletbe tartó 1 órás bicikliút után megérkeztünk a boltba, majd nagy szerencsénkre a várakozás alatt kaptunk hideg frissítőt (amelyet egyébként nagyon sok boltban egyből kínálnak a vendégeknek).

Egy órát töltöttem a fodrász kezei alatt, azalatt kétszer mosta meg a hajamat, legalább 5 féle ollót használt, és olyan finom, apró mozdulatokkal végezte a dolgát, hogy csak néztem. Tényleg nagyon alapos és precíz munkával vágta le a hajamat, teljes mértékben pozitívan távoztam. :) És kiderült, hogy én voltam az első külföldi a boltban, ezért még a Facebook oldalra is felkerültem. Jejj! :D 

Ja, és amin nagyon meglepődtem, hogy tudtam bankkártyával fizetni! Amit egyébként az itteni McDonalds'ban nem tudok megtenni. És összességben 2700 yent, azaz körülbelül 6000 forintot fizettem a hajvágásért, de kaptam kezdvezményt, mert középiskolás vagyok ( vagy mert jófej, nem tudom :P ).

Arról meséltem már, hogy a japánok nagyon sok dolgozatot írnak különféle címszó alatt. Májusban írták a középidős vizsgákat 8 tantárgyból, a múlthéten szintfelmérőt angolból, matekból és japánból, illetve két hét múlva lesz egy másik nagy vizsgaszett több tantárgyból. Plusz átlagosan minden hónapban egyszer van egy ETC nevű vizsga, angolból és matekból. És úgy gondoltam, hogy mivel én is az iskola tanulója vagyok, kötelességem legalább megpróbálni megírni. Az angolom (amihez 200 japán kifejezést kellett megtanuljak másfél hét alatt) 88%-os lett, a matekom (aminek a megtanulásával sokat szenvedtem) 68%-os. Első próbálkozásra én tökre örültem ennek az eredménynek, majd legközelebb ügyesebb leszek :D

Az itt tanult angol egyébként nagyon bonyolult, ma már egyáltalán nem használt szerkezeteket használnak, feleslegesen bonyolult módon. A legrosszabb viszont az, hogy nem a logikáját tanulják meg, csak van a mondat és bemagolják. Itt nem tanulnak igeidőket, csak használják őket... Ezt, mint aki Magyarországon kéttanos suliba járt, picit helytelennek érzem. /: 

A matek viszont érthetően van elmagyarázva, igaz nagyon rohanunk, és a tanár nagyon darálja az anyagot, de nem mondanám azt, hogy fúde nagyon nehéz. (A 68 százalékot is úgy hoztam össze, hogy szerintem 4*-3=1, illetve -4+4=-8 :D Picit figyelmetlen voltam, meg amúgy az egész vizsgára 20 percünk volt, és éppen hogy be tudtam fejezni így is...) Egyetlen baj, hogy 2 féle matek van, heti összesen 8 órával, és a japán fiataloknak nagyon nincs idejük tanulni. Így sokszor a pihenés rovására is megy a tanulás.

Így történt ez velem is a héten. Sokat tanultam, kevesebbet aludtam, az utolsó napokban megfeszített tempóban készültem a vizsgákra, emellett ugyanúgy iskolába mentem, délutáni szakkörön vettem részt, este 7-re értem haza... Viszont nem éreztem nagyon, hogy fáradt vagyok. Szerda délig. Amikor a szervezetem fáradtsága és a meleg kiütött, rosszul voltam, homályosan láttam, émelyegtem, fel-alá mászkáltam, kegyetlenül éreztem magamat. Hazakérezkedtem a suliból, majd a szerda délutánt úgy-ahogy végigaludtam - de inkább csak forgolódtam az ágyon. Csütörtökön nem mentem suliba, pihentem - mert itt nem hiányoznak a diákok a suliból, hanem pihennek, legalábbis ezt mondják. 

Délután elmentünk két orvoshoz (egyik a szemem miatt, másik meg a rosszullét miatt, gondoltuk nem függ össze a kettő), mindkét helyen kaptunk gyógyszert, és körülbelül 90 perc alatt végeztünk az egésszel. Nem vártunk sehol sem 15 percnél többet, gyorsan le lett rendezve. A gyógyszereket napra pontosan adagolva kaptam meg, sőt, még kis tájékoztatót is adtak hozzá, hogy mi melyik gyógyszer mi ellen van, hogy néz ki, mit tartalmaz, stb. Illetve a gyógyszertárban a pultos néni is elmagyarázta, hogy mit mikor és hányszor kell bevegyek. Szóval teljesen elégedett vagyok a japán egészségügyi ellátással. :) 

Pénteken pedig ismét mentem suliba. Nem éreztem magam még teljesen jól, de nem lett semmi bajom aznap, és a péntek 13-a ellenére nagyon jó napom volt. :) A Magyarországon legutoljára általános iskolában volt olyan rendszer, hogy minden nap "napost" választottak, aki táblát töröl, naplóért megy, stb. Hát ez itt Japánban (legalábbis az én sulimban) még a középiskolában is létezik, és pénteken én voltam a napos. (Vicces ezt így leírni.. :D Mint valami napos csibe :D) Tulajdonképpen az volt a feladatom, hogy minden szünetben letöröltem a táblát, illetve megírtam a napi jelentést - milyen órák voltak, mi volt a téma, milyen volt aznap az idő, mit tanultam ma, és írnom kellett egy bemutatkozót japánul (ezt egyébként minden diák megtette, nem csak én, de én kerültem utoljára sorra), illetve hogy milyen volt a tavaszi szünetem. Tök aranyosnak tartottam, hogy ilyenre is gondolnak, és láttam, hogy az osztályfőnök a fogalmazásba válaszolgat dolgokra, nagyon közvetlen és jófej dolog tőle. :)

Meg alapvetően is, a sulimban az összes tanár közvetlen és aranyos, ha a diákoknak kérdésük van, akkor feltehetik (mondjuk az órán általában nem szokták). És a legtöbb órán megvan a diák-tanár kapcsolat, egy-két kivétellel a tanárok odafigyelnek a diákokra, ha valamit nem értenek, akkor elmagyarázzák még egyszer, stb. Nyilván az órán nagy csend van, mert kicsi a terem és egy osztályban átlagosan 40-en vannak, de eddig még nem láttam olyat, hogy valakik az órán hangosan beszélgettek volna. Megvan azért a csintalan diákkommunikáció, mutogatások, vigyorgások, de mindez csöndben és úgy, hogy nem zavarják az órát. 

Most veszem észre, hogy totál eltértem a témától, de nem törlöm ki, mert ezek is érdekes dolgok lehetnek. Összegezve: valószínű, hogy Japán évtizedekkel ezelőtt sokkal szigorúbb volt minden tekintetben, így az oktatás tekintetében is, viszont az elmúlt időszakban nagyon sokat változott az egész társadalom. Fellazultak a régi szabályok, egyre inkább eltorzulnak a szokások és a mindennapok (és ez egyáltalán nem rossz értelemben véve). Japán is kezd egyre elnyugatiasodni, nem hiába, Amerika nagyon nagy hatással van az egész japán népre. Viszont ez a téma tényleg bonyolult és szerteágazó, majd később próbálom összefoglalni az általam tapasztalt és hallott dolgokat. 

Samurai Blue - a japán csapat beceneve 

Még egy dologról akartam mesélni, ez pedig a Világbajnokság. Japán teljesen be van zsongva a sporteseménytől! Az emberek templomokban imádkoznak a japán csapat sikeréért, a boltok teli vannak VB-s cuccokkal, a Mekiben külön VB-s menüt lehet kapni legalább 10 különféle étellel (tudom, én is kipróbáltam! :D), a tévéből ömlenek a témával kapcsolatos műsorok és reklámok. Szóval Japánban most a média a VB-ről szól. (Jellemző egyébként, hogy a média inkább a pozitív dolgokról szól Japánban, de erről majd egy későbbi bejegyzésben akarok mesélni.)

Japánban ma, helyi idő szerint délelőtt 10-től játszotta az első mérkőzését az elefántcsontparti csapattal, amelyet az afrikaiak nyertek 2:1-re. De a tegnap vett szurkolósálammal (ami egyébként törölköző) végigszurkoltam a meccset. Következő ellenfél Görögország, 20-án. :) 

Kis érdekesség: Brazíliában mintegy 1.8 millió japán él, azaz itt él a legnagyobb létszámú japán kisebbség a világon. Ezért sem meglepő, miért volt olyan a hangos a japán szurkolótábor a mai meccsen. :)

Na egyelőre ennyi, majd jelentkezem, csók! :) 

Bambusz, néptánc, templom, vizsgahét, városnézés

(Annak ellenére, hogy körülbelül egy hónapja nem írtam bejegyzést, nagyon sok minden történt velem. A heti egy bejegyzés nem lesz megoldható, mert általában csak hétvégén tudok (tudnék) írni, de akkor is folyton programjaim vannak. Ma délelőtt kyuudou-edzésem volt, délután viszont pihenőt vettem ki magamnak, mert a héten sokat tanultam és elfáradtam. Azonban ez egy remek lehetőség arra, hogy blogoljak. :)

Nézzük, mik történtek: 

Még áprilisban lehetőségem volt a faluban élő idős házaspárnak az éves bambuszrügy-gyűjtésben segíteni. A helyi szokás szerint ezt csak felszeletelik és megpárolják. Az íze kicsit csípős, én személy szerint savanyúnak mondanám. A faluban egyébként minden zöldséget a kertből vagy az erdőből szereznek be, nagyon ritka az, hogy a boltból veszik meg. Az idősek idejük nagy részét a ház melletti földeken, kertben töltik. 

Másnap egy másik japán szokással ismerkedtem meg, ez viszont egyedül erre a vidékre jellemző. Vasárnap meghívást kaptam egy idős bácsihoz, aki a világot járja, és az egyedülálló Dojou Sukui néptáncot ismerteti meg a világgal - ezúttal velem és pár ismerősömmel a saját lakásában. Ez tulajdonképpen a Shimane prefektúra halásztánca. Ma már csak kulturális érdekességként létezik, régen azonban valóban ilyen módszerrel halásztak a helybéliek. 

Aznap este az egyik önkénteshez voltam hivatalos, a tiszteletemre barbeque-partit rendeztek. Akkor ettem először marhahúst azóta, hogy eljöttem Magyarországról. Akkor kellett rájöjjek, hogy legjobban egyelőre a magyar ételek hiányoznak. Az itteni fogások is finomak, teljesen más ízvilág, de én szeretem, és azt sem mondanám, hogy nem lakok jól. Egyszerűen csak hiányoznak azok a magyarországi ebédek, amikor annyit eszek, hogy utána meg sem bírok mozdulni. Hát itt ilyen Japánban nincsen, édességből is csak egyet, maximum kettőt eszünk, és nem napokra főzünk előre, csak az akkori étkezésre. Mindenesetre finom volt nagyon a barbeque - természetesen rengeteg zöldség volt mellé hozzá. :) Az este fénypontja az volt, hogy katanát foghattam a kezemben. Ez azonban nem igazi kard volt, ugyanis valós, harcban is használt katanát polgári lakásban nem lehet tartani csak hatósági engedéllyel, amit értelemszerűen szinte lehetetlen megszerezni. 

A következő héten a falutól nem messze lévő, 1000 éves, Kezo-ji buddhista templomot látogattuk meg a fogadócsaládommal. A templom a hegy tetején van, teljesen eldugott helyen, viszont a kilátás és a helyhez fűződő legendák nagyon sok embert vonzanak ide. Úgy tartják ugyanis, hogy a hegyen keresztülfolyó patak gyógyító hatású, és maga a császár is többször jött ide a gyógyulás reményében. Én ugyan nem voltam beteg, de ittam a patak vízéből, és azt nyugodt szívvel állíthatom, hogy finom volt. :)

A templom közelében egy Fudo-myo szoborba botlottunk, amelyről úgy tartják, hogy a várost védi hatalmas kardjával és ijesztő tekintetével. 

A templomhoz  365 lépcsőfok vezet fel, amit megszámoltam, és tényleg igaz! 

A templom melletti pihenőhelyről csodálatos kilátás nyílik a tópartra, a városra és a környékre. Még a Japán-tengert is lehet látni!

A Gyermeknap szimbóluma, a Koi (ponty)

Április 29. és május 5. között Japánban Aranyhét volt. Ez egy több ünnepnapot összefoglaló hét, ilyenkor általában a japánok az időt utazással vagy pihenéssel töltik. Az ünnepnapok egyébként nem vallásos ünnepek. Április 29-én az előző császár, Hirohito császár születésnapját ünneplik, május 3-a pedig a Zöld nap, amikor az emberek a természetnek szentelnek időt, kertet gondoznak vagy parkokban töltik az idejüket. A fiatalok örömére május 5-én tartják a Gyermeknapot, amit elsősorban az általános iskolások élveznek. 

Angol teszt 

A következő héten az iskolában középidős tesztek zajlottak. Három nap, 8 tantárgy, vizsgánként átlagosan 60 perc. Ez konkrétan olyan nagyságrendű meg-mérettetés, mint Magyarországon az érettségi, annyi kivétellel, a vizsgákra való tekintet nélkül előtte és utána is kisdolgozatokat írnak. Illetve az itteni suliban havonta írnak nagy témazárót (ami szintén egy érettségi szintjével vetekszik) angolból és matekból. Egyes tantárgyakból minden órán kisdolgozatot írnak, két-három hetente pedig nagydolgozatot. Mi ebben a legmegdöbbentőbb? Az, hogy a továbbtanuláshoz minden egyes dolgozat fontos szerepet játszik. A legkisebb 3 perces röpdolgozattól kezdve a középidős vizsgáig. Majd a végén az egészet megkoronázzák az egyetemi jelentkezési vizsgák, amelyeket csak keserves tanulás és magolás után lehet teljesíteni. Nem hiába, a japán oktatási rendszer nagyon sokat követel a japán diákoktól. 

A középidős vizsgák közül én csak az angol szövegértést és a nyelvtant írtam meg, a maradék időben a könyvtárban töltöttem az időmet. Teljesen véletlenül ráakadtam egy nemzetközi szótárra, amiben magyar nyelvű oldalak is voltak. :) 

Apropó suli. Múlthéten vettem egy elektronikus szótárt, azóta belevetettem magam az órák kiszótárazásába, azóta jegyzetelek és 70% körül megértem az óra lényegét is. Szóval nagyon hasznos gép. :) A legjobb pedig az, hogy az Oxford szótár is fel van telepítve benne, tehát angol-angol nyelvű szótárt is tudok használni, tehát ezt még nagyon sokáig tudom használni. :) Juhúú! 

Az utolsó dolog, amiről most szeretnék írni, az is szintén a vizsgahéten történt. Csütörtök délután az egyik helyi önkéntessel, Uchida-sannal körbenéztünk a város történelmi kerületében. Egyébként nem csak Matsue város, de az egész prefektúra is híres arról, hogy nagyon sok történelmi épület maradt fenn az évek során. A következő helyekre mentünk el: a Buke Yashiki szamurájrezidencia, Lafcadio Hearn japán lakása, a Matsue város történelmi múzeuma, a Horikawa városnéző csónakkörút és a Hooran-Enya múzeum volt a útitervünk.

Shiomi Nawate út 

Matsue város legnagyobb nevezetessége a vár, amiről már meséltem. A várkertet egy hatalmas várárok veszi körül, az északi oldalon pedig a Shiomi Nawate út található, amely Edo-korszakbeli épületekről nevezetes. Az utat egyébként a 18. században itt élő Shiomi szamurájcsaládról nevezték el, ők voltak ugyanis a környék leggazdagabb középrangú családja. A család rezidenciája is megtalálható az úton, Buke Yashiki néven, ami szamurájlakhelyet jelent. Az épületet 1730-ban építették, de ma már csak múzeumként üzemel. Az udvar és az épület összes helysége megtekinthető (utóbbi csak kívülről), teljes képet nyújtva a 18. század szamuráj életmódjáról. 

(A képre kattintva megtekinthető az ott készült képeket tartalmazó album.)

Buke Yashiki

A következő állomásunk a szomszédos Lafcadio Hearn lakhelye volt. Lafcadio Görögországban született, Írországban nevelkedett, majd Amerikában lett riporter és író. 1890-ben Japánba utazott, egyetemi tanár lett belőle, majd feleségül vett egy japán szamurájlányt, és Matsue városba költözött. Több regényt írt a japán életmóddal, népművészettel kapcsolatban. A város megbecsült, neves polgára lett, ezért a lakása a mai napig is látogatható a Shiomi Nawate úton. A lakás hagyományos japán stílusú építésű, a kert pedig a buddhista szabályoknak megfelelően van berendezve. 

(A fotóalbum a képre kattintva érhető el.)

A vár legóból felépítve

A következő állomásunk a Matsue város történelmi múzeuma volt, amely közvetlenül a várral szemben lévő területen helyezkedik el. Alapvetően nem sokat értettem az ott elhangzott és leírt dolgokból, sajnos minden japánul volt. Azt viszont megtudtam Uchida-santól, hogy a város 1611-ben jött létre, a vár építésének befejezésével. Addig nem volt egységes terület, viszont az 1611-től uralkodó Yoshiharu Horio, a várt birtkoló nemes egyesítette a kis lakóközösségeket. A város történelmében legnagyobb problémát a város melletti Shinji-tó folyamatos áradása okozta, amelyet csak a 18. század végére sikerült teljesen megoldani. Napjainkban Matsue várost a Víz városaként is emlegetik, ugyanis számos folyó, patak és csatorna fut végig a város teljes területén. 

Makett az Edo-korbeli városról

A képre kattintva több kép is megtekinthető

A várt körülölelő várárok is csatlakozik ehhez a vízrendszerhez. A város vezetősége a turisták számára városnéző csónaktúrákat indít minden órában a vár bejáratától. Ezeket a túrákat Horikawának hívják. A városnézés teljes menetideje 50 perc, de több helyen is fel és le lehet szállni. Egy ilyen túrára fizettünk be mi is azon a napon. A vicces kedvű kormányos történeteit ugyan nem értettem, de az élmény felejthetetlen volt. A csónak számos híd alatt megy át, viszont néhány régi építésű híd is útba esik, amelyeknek a belmagassága alacsony, ezért a hajó tulajdonképpen összecsukódik. A dologról videó is készült:

Természetesen nincsen tradicionális japán utazás népdal nélkül. A kormányos egy hajós népdalt is elénekelt nekünk az egyik híd alatt, amelyről szintén videó készült:

A nap zárásaként megnéztük a Hooran Enya kiállítást, amely egy hajós fesztivál. Japán egyik legnagyobb hajós felvonulása, minden évtizedben egyszer rendezik meg, sajnos idén pont nem, ezért egyelőre én lemaradok róla. De a múzeum félig kárpótolt: miután megnéztük a fesztiválról szóló dokumentumfilmet angol felirattal, igazi hajósnak érezhettem magamat. 

A felvonuláson sok hajó vesz részt, de egy közös van bennük: minden hajó orrán egy jelmezbe öltözött ember hagyományos táncot táncol az egész menet alatt. Nekem nem volt jelmezem, de a kardhoz hasonlító eszközt a kezemben tartva majdnem igazi táncosnak éreztem magamat. :) 

Egyelőre ennyi, hamarosan folytatás következik! :) 

Japán íjászat és Hanakairo virágpark

Ismét egy tartalmas és izgalmas hétre tekintek vissza. Nagyrészt suliban voltam, majdnem minden nap este 8-ra értem haza. A sulit nagyon szeretem, mindenki kedves és segítőkész velem, az órákat egyelőre nem nagyon értem, de már sikerült felfognom, hogy miről lehet szó.

Említettem már, hogy a suliban vannak különböző kulturális és sporttal foglalkozó szakkörök, vagy klubok, ahogy itt hívják őket. Én valami tradicionális japán témát szerettem volna választani, és mivel nagy vágyam, hogy íjászkodjak, ezért a kyuudou-t, a japán íjászatot választottam.  Minden nap van edzés, még szombaton is. (Megj.: magyarul kjúdónak írják/ejtik, én azonban maradok a Hepburn átírásnál, amelyet az angol használ.)

Minden délutáni edzés egy egyperces meditációval kezdődik, majd belemelegítés, és utána következik a legizgalmasabb rész, az íjászat. De tudni kell, hogy alapvetően a kyuudou nem a nyílvessző kilövéséről szól, hanem egy meditációs folyamat, a nyíl és íj csak egy eszköz. Ezért a ceremónia egy hosszú folyamat, amely időt és nagy koncentrációt igényel. A céltábla egyébként nagyon kicsi és távol van, így céllövészet szempontjából nem ideális - de ugye nem is ez a lényeg.

Japán történelmében az íjászatnak nagy múltja van, a

Yayoi-korszakból (i.e. 500 - i.sz. 300) származó írásos 

feljegyzések már említést tesznek róla. A hunokhoz 

hasonlóan a japánok is gyakran lóhátról lőtték ki nyi-

laikat. Majd a 16. századtól a tűzfegyvereknek kö-

szönhetően a harci eszközt csak művészet 

céljából alkalmazták.

Magáról a kyuudou-ról majd később fogok írni, ha jobban megértem és átlátom a dolgokat. Egyelőre én még csak az elsősökkel gyakorlom a mozdulatokat - Ja igen, ahogy a mellékelt videóban is látjátok majd, a kyuudou nem csak a lövésről szól, a kilövés előtt 8 lépésből álló mozdulatsorral (amelyeknek a neveit meg is kell tanulnunk!) kell felkészülni a nyíl kilövésére, ami sok időt és fizikai erőnlétet igényel. Nekem minden edzés után a lábam, a hátam és a kezem iszonyatosan elfárad. De a gyakorlat az gyakorlat. :) Múlthéten szombaton 4 órán keresztül gyakoroltunk, bár igaz, előrébb nem haladtunk, mert ugyanazokat a mozdulatokat ismételjük, már-már értelmetlen módon. Én az elsősökkel gyakorlok együtt, és valamiért azt érzem, hogy a jószándékú gyakoroltatás mögött a szívatás gondolata is jelen van, és mivel én az elsősökkel vagyok, én is beleesek a körbe. Dehát ez van, meg kell mászni azt a bizonyos létrát.

Na, szóval kyuudou. Másnap, vasárnap rendezték meg Matsue városban az éves kyuudou-versenyt, amelyre több mint 400-an jelentkeztek. A verseny előtt mindenki felsorakozott, a felügyelők egyenként üdvözöltek mindenkit. Utána következett egy hagyományos kyuudou bemutató, amelyről sajnos videót nem lehetett csinálni, pedig hatalmas élmény volt. Több mint 500-an csöndben figyeltük azt, ahogy a mester és két segítője a dojou-ban (a hely, ahol a ceremónia és a verseny folyt) elvégzik a precíz mozdulatokat. Egyetlen pisszenés, rándulás és felesleges mozdulat nélkül. Nagyon érdekes volt.

Utána elkezdődött a verseny, ahova középiskolások, egyetemisták, felnőttek, már nyugdíjasok, fiúk-lányok egyaránt jelentkeztek. Tényleg több mint 400-an voltak. A versenyzők 9 fős csoportokban sorakoztak fel és egymás után mutatták meg tudásokat és tehetségüket. Mindenki 4 nyílvesszőt lőtt ki (a korábban említett ceremónián egyébkén csak kettőt használt a mester), és mivel ez verseny volt, az számított, hogy ki mennyit talál be a 28 méterre lévő céltáblába. Igen, itt a célbetaláláson volt a hangsúly, de egyébként, a vizsgákon egyáltalán nem számít, hogy eltalálod-e a célt vagy sem. Több szint van (ezeket kyu-nak nevezik, 1-kyu, 2-kyu, stb...), minden szint egyre komolyabb és több éves tapasztalatot igényel. A vizsgán az számít, hogy mennyire precíz és pontos mozdulatokkal végzed el a mozdulatokat, mennyire tudsz meditálni közben. Érdekes, nem? :')

Ezen a verseny az én iskolám kyuudou csapata is részt vett és többen a második körbe is bekerültek. Oda azok kerültek be, akik az első körben 4-ből legalább 3 nyílvesszőt betaláltak. A harmadik fordulóba sajnos az iskolánkból már nem jutottak be versenyzők, így én már délután 1-kor eljöttem. De hatalmas élmény volt. Leírhatatlan levegő keringett az egész dojou-ban, a versenyzők arcán lehetett látni a komoly koncentrációt. És külön megtiszteltetés volt számomra, hogy évtizedek óta kyuudou-t gyakorló mestereket láthattam személyesen, akik azért már letettek valamit az asztalra ezen a téren. Ők azok, akiktől én is tanulni akarok. :)

A következő videót a versenyen készítettem. Mindig meghajlással kezdenek, mindenki beáll a helyére, felveszi a kezdő pozíciót, majd elkezdi a mozdulatsorozatot. Amint teljesen a célpontra koncentrál, kilövi a nyílvesszőt. Amennyiben talál, a közönség hangos "Sha" kiáltással jelzi, hogy célt talált. Ha mind a négy nyílvesszője eltalálja a célpontot, vagy három egymást követő versenyző egymás után talál célt, a közönség tapssal jutalmazza őket. :)

Visszatérve az én kyuudou-karrieremre, szeretném majd otthon is folytatni - tényleg annyira megszerettem. :) Szerencsére otthon is vannak dojou-k, de ez még ugye a jövő kérdése. Egyelőre arra koncentrálok, hogy minél több tudást szedjek magamba, és minél többet tanuljak ezen a téren is.

A következőkben pedig egy rövid videót nézhettek meg a kyuudoujou-ról. :)

A kyuudou-ról egyelőre ennyit, a többit majd akkor szeretném bemutatni, ha már foghatok a kezembe íjat. :) Majd, ősszel. :)

Barátokkal szép az élet! :) 

Viszont a héten történt még egy fontos dolog. Szerdán az egész iskola tanulmányi kiránduláson vett részt, mindenki évfolyamonként máshova ment. A másodikosokkal (én is az vagyok) a szomszédos, Tottori prefektúrába mentünk, a Hanakairo virágparkba. :) Ez egy hatalmas nagy park, a világ különböző területéről származó virágokkal. Telet leszámítva minden évszakban csodás színekbe borul a park, remélem, hogy nyáron vagy ősszel is el tudok majd ide jutni. :)

A parkban felszálltunk a kisvasútra, körbenéztünk, utána az otthonról hozott ebédet elfogyasztottuk, csináltunk csomó képet, majd hazajöttünk. Ja igen, képek. Mivel annyira nagyon mesélnivaló ezzel kapcsolatban nincsen, - jó volt és kész :D - ezért beszéljenek inkább a képek. :)

A képre kattintva elérhető az ott készült képeket tartalmazó album :)

Tulipánok, háttérben a már ismert Daisennel

Iskolakezdés és nemzetközi fesztivál

Hosszú várakozás után (később kifejtem, hogy miért), végre elkezdődött a japán iskolás életem.

Kedden volt az évnyitó, másnap alig bírtam aludni, mert tudtam, hogy aznap fogok bemutatkozni az egész iskola előtt. Lázasan készültem a beszédemre, igazából sokkal jobban túlparáztam, mint kellett volna. 

Na, megérkeztem a suliba, végigsétáltam az iskola parkján, konkrétan mindenki megnézett, hogy ki vagyok, és miért van rajtam az iskola egyenruhája. Utána találkoztam a segítőmmel és bemutatkoztam először a tanári kar előtt, mert éppen megbeszélésük volt. Ott igazából elmondtam a betanult dolgokat, aztán ki is jöttem. Utána beültem a könyvtárba, és vártam. Az egy órát végigizgultam, tényleg nagyon ráparáztam.

Majd 9.30-kor elkezdődött az évnyitó. Bemutatkoztak az új tanárok, az új igazgató is mondott beszédet, majd jöttem én. Ha láttatok már ideges embert...! :) Felmentem a színpadra, először meghajoltam, ahogy ezt aznap tanultam, odamentem a mikrofonhoz, és elmondtam a szövegemet. A végén hatalmas tapsot kaptam, nagyon jól esett. Utána már nagyon felszabadult és vidám voltam. :')

A bemutatkozó beszédem

Az egész évnyitó egyébként a tornateremben zajlott le. Az egyik végén volt egy nagy színpad, előtte sorakoztak fel a diákok, és mellettük, a terem szélén pedig a tanári kar állt sorba. A beszédek része alatt a diákok leülhettek a földre, ami egyébként itt tök normális, ugyanis nagy tisztaság van. (Az iskolában négy cipőt hordasz: a kinti cipőt, a benti cipőt, a kinti tornacipőt és a benti tornacipőt. És például a tornaterembe belépés előtt le kell venni a benti cipőt is, tehát zokniban lehet csak bent lenni.) Szóval a felállás ez volt, és amíg vártam, addig én is a tanárokkal sorakoztam fel. És volt egy olyan rész, amikor az osztályok osztályfőnökeit mutatták be, és akkor mindenki a tanárok felé fordult. És nagyon éreztem, hogy mindenki engem néz, nem a tanárokat. Na akkor vegyesek voltak az érzéseim. Egyrészt élveztem, hogy ennyire érdekesnek találnak, másrészt pedig feszélyezett, hogy ennyi ember tekintete szegeződik rám. 

Az évnyitó egyébként nem tartott sokáig, a végén elénekelték az iskola dalát, az iskolai zenekar kíséretével, utána pedig ment mindenki az osztályába.  

Osztálytársakkal

Én megint vártam egy órát a könyvtárban, ahol találkoztam a könyvtárért felelős máso-dikosokkal, éppen takarították a termet - mint megtudtam, az a takarítás ideje volt. Ebből gondoltam, h minden osztály takarítja a saját termét, a folyosót, stb, én pedig ezért várok a könyvtárban. Utána jött az osztályfőnököm, és bementünk a terembe, ahol ismét bemutat-koztam (aznap harmadjára!), majd leültem a helyemre. Miután véget ért a szokásos évnyitós beszélgetés, megismerkedtem pár osztálytársammal, akik utána segítettek visszatalálni a tanárihoz. Számomra az első nap ennyi volt, a többiek 3 tesztet írtak utána, ezért én hazajöhettem. 

Azóta két napot jártam iskolába, különböző óráim voltak. Két különböző matematika, két különböző angol óránk volt, világtörténelem, japán történelem, klasszikus japán irodalom, kortárs japán irodalom és kémia. Ezek közül semmit nem értettem! Abszolút fogalmam sem volt, miről volt szó. De igyekeztem figyelni, leírni azokat a dolgokat, amiket értettem... Szerencse, mert nem fogok teszteket írni, szóval annyira nem kell idegeskedjek. :')

Angolból házit kaptam, azt a japán szavak szótárazásával (mert persze, hogy fordításos feladatot kaptam) meg tudtam oldani. A többihez közöm nincsen! A kémiát még otthon sem értettem, az anyanyelvemen, nem hogy Japánban, ahol még a nyelvet sem értem. :) 

Barátokra leltem Japánban :)

A japán diákok egyébként nagyon aranyosak és kíváncsiak velem kapcsolatban. A folyosón mindenki köszön, páran bemutatkoznak, és el is várják, hogy megjegyezzem a nevüket! Hát ezt a szemtelenséget.. :') Nagyon nyitottak egyébként a külföldi felé, és nagyon természetesen mosolyognak, ami nekem külön tetszik. 

A japán pontosság a suliban is jelen van egyébként. A tanár csengőszóra vagy kicsit előtte érkezik, de abban az esetben, ha nem érkezne meg, akkor mindenki tök csöndben ül és elvan. Ez nagyon meglepett engem, mert tényleg mindenki a helyén ül és várja a tanárt. Mert Magyarországon nem ezt szoktam meg. :') 

Ami még érdekesség, hogy a diákokat nem a nevük alapján szólítják fel, hanem egy kapott szám alapján. Mert az úgy egyszerűbb, és nem kell megjegyezni a diákok neveit. Én például a 41-es számot kaptam. Szóval mától szólíthattok 41-esnek, mert érteni fogom. :') 

Csütörtökön még nem, viszont pénteken megnéztem az egyik délutáni szakkört. Tök véletlenül, igazából nem is szándékosan, de belefutottam az evezős klub tagjaiba miközben mentek haza. És tök lelkesen elhívtak, hogy menjek velük, én meg hát miért ne alapon elmentem. Adtak ruhát is, elmagyarázták, hogyan kell, tényleg mindenre gondoltak. Fizikailag eléggé megterhelő 20 percet töltöttem a hajóban, de nagyon eveztem! Izé, élveztem. :') 

(Apropó fizikai dolgok. Annak ellenére, hogy nem sportolok, és nem is figyelek oda arra, hogy mit eszek, a japán ételeknek köszönhetően 1 hónap alatt 3 kilót elhagytam. :') Ha ezt tudom tartani még 10 hónapon keresztül, ajajj mik lesznek itt! :D )

Összességében nagyon jól fogadtak a suliban a tanárok és a diákok, teljesen pozitív véleménnyel vagyok az ottani dolgokról. :) 

A suliról ennyit. Amiről még akartam mesélni, az a szombati AFS nemzetközi fesztivál, ahol én is tartottam előadást. Itt már nem izgultam annyira, ott volt a kezemben a papír, arra tudtam hagyatkozni. A fesztivál előtt az egyik önkéntes elvitt kajálni, ettem finom zöldséges curryt. :') 

A rendezvényen volt kalligráfiai bemutató (amiről valamiért nem volt szabad videót készíteni), beszámoló Francia- és Finnországból visszatért diákoktól, és az én előadásom. Két órás volt az egész program, de az én 15 percem tűnt a leghosszabbnak. Nagyon élveztem egyébként. Különleges dolgokról nagyon nem meséltem, de szó volt a magyar történelemről, az iskolarendszerről, megemlítettem 1-2 fontosabb helyszínt, épületet, ételt és italt. Természetesen a Túró Rudiról is beszéltem, mint egyik legfinomabb hazai édességről. :') A 15 percbe nem sok minden fért bele, de épp elég volt ez is. Japánul még nem megy olyan jól az előadás. 

És amúgy vittem magyar zászlót is, amit egyébként fordítva sikerült felrakjak, annyira kapkodtam. :')

Az előadásom után bekajáltam japán édességekből, mert a rendezvényre csinált az egyik lány mindenféle gyümölcsös pitéket és valami pudingszerű finomságot. :') 

A hagyományos japán gasztronómiai beszámolóm csúszik, mert a suli és egyéb elfoglaltságaim miatt nem nagyon van időm blogolni sajnos. Egyébként jól vagyok, egészséges vagyok és szerdán lesz 1 hónapja, hogy Magyarországot és a komfortzónámat elhagyva megkezdtem életem legnagyobb kalandját a távolkeleten, Japánban. :)

Iskola, cseresznyevirágzás, fesztivál, még több cseresznyevirág

(Rájöttem, hogy nem kivitelezhető az, hogy minden napomról írjak, mert kezdenek egyre egyformábban teli a napok, sokat készülök a jövőheti, 12-i előadásomra, sokat tanulom a nyelvet, amiket nem tartok annyira érdekesnek - viszont így időm nem jut arra, hogy az érdekesebb dolgokról írjak, ezért csak ritkábban és sűrített verziót teszek közzé a blogon. Facebookon továbbra is osztok meg képeket jelentős eseményekről, vagy csak éppen aktuális dolgokról, viszont előfordulhat, hogy a blogon csak napokkal, hetekkel később számolok be róluk.) 

Még múlthéten hazajött a másik fogadótesóm, és egyik délután vele mentünk el a városba, megmutatta nekem a nagy bevásárlóközpontot. Hát tényleg nagy volt! Aeonnak hívják, 4 vagy 5 szintes és ott mindent lehet találni. És ami legmeglepőbb volt, hogy a boltok nincsenek elkerítve, nincsen konkrétan sétáló rész kialakítva, hanem egyik bolt belenyúlik a másikba, észre sem veszed, hogy már egy teljesen másik boltban vagy. Nincs fal, nincs vonal, nincsenek elkerítve sehogy. Volt még időnk, ezért bementünk a játékterembe. Az átlagéletkor 14, mindenhol különböző zene szól vagy a játékgépek pittyogása. Teljes katarzis az egész, de nagyon hangulatos, ám zsúfolt hely volt. A játékgépek egyébként nagy tárházat lehetett megtalálni. És mindenhol fiatal japánok voltak. Nagyon érdekes élmény volt. :')

Következő héten elérkezett a nagy nap, amikor végre találkoztam a suliban tanító tanárokkal és az osztályfőnökömmel. Előtte viszont az őrangyalommal elmentünk elintézni a helyi okmányirodában a papírokat, kaptam lakossági kártyát, 1 évig hivatalosan is itt élő vagyok! :) 

Az iskolám bejárata

Szóval iskola. Jött a körzetelnök is, hárman mentünk be és már ott vártak minket a folyosón, nagy mosollyal.
Természetesen - mint Japánban mindenhol - az utcai cipőt itt is le kellett venni és átcserélni egy benti papucsra, ami szintén természetes módon rám kicsi volt. No sebaj - gondoltam -, pár órára kibírom. Utána beültünk egy terembe, és megbeszéltünk minden fontos dolgot. Ami érdekességként szolgálhat az olvasóknak, összesen 3 beszédet fogok mondani. Egyet a tanári kar előtt, egyet az iskola összes diákja előtt és egyet az osztálytársak előtt. Persze mindezeket japánul. Fergeteges lesz. :')

Az iskola egyébként kedden (8-án) kezdődik, de aznap délután már teszteket írnak, tehát én hazajöhetek. Szerdán nincs suli, mert az elsősök évnyitója és eligazítása lesz, tehát szintén itthon maradok. Szerda első óra szintén teszt (basszus szegény japánok!), de második órától már én is bejárok az órákra. Itt Japánban az iskola 8.30-kor kezdődik, az első 15 perc minden nap az osztályfőnökkel telik, gondolom névsorolvasás, egyéb témák bejelentése. Majd az első óra 8.45-kor kezdődik. Minden óra 50 perces, a szünetek 10 percesek. Fél egytől van egy 40 perces ebédszünet. A tanítás általában 4 óra körül ér véget, akkor közös osztályterem- és folyosótakarítás (mert Japánban a tisztaság nagyon fontos!), utána egy gyors osztályfőnöki óra ismét. Majd kezdődnek a szakkörök. Hosszú gondolkodás után döntöttem, hogy én kyudót, azaz japán íjászatot fogok választani. Mindenképpen valami hagyományos japán dolgot szerettem volna, ez lett. :) De azt mondták, hogy mindenre benézhetek, szóval nem hagyok ki semmit - szerencsére. 

Miután végeztünk a suliban, elkezdődött a nap fénypontja! Japánul azt mondják: hanami, ami a cseresznyevirágzás ideje alatt parkokban, virággal borított helyeken történő időeltöltést jelent. Eszem-iszom, dínom-dánom, mindez mézédes virágillattal átitatva. Először megvettük a bentónkat (ebéd, kis aranyos dobozba csomagolva), majd elmentünk a Paradicsomba. Kiszálltam a kocsiból és megcsapott a tömény, cseresznyevirág-illat. Az érzés leírhatatlan volt, inkább beszéljenek a képek, amelyek a lenti képre kattintva elérhetőek:

"Az a bizony cseresnyevirágzás... :)"

Katonai vezér a fesztiválon

Szombaton ismét találkoztam az őrangyalommal. Először átnéztük az előadásomat, amit 12-én fogok előadni
a Nemzetközi Fesztiválon (természetesen japánul), majd az anyukájával együtt hárman elmentünk, és megnéztük a Matsue városi felvonulást. Nem akármilyen fesztivált, mert ez középkori fesztivál volt. Az egész egy nagy felvonulás és kis színjátszás volt. Fiatalok, idősek, férfiak és nők egyaránt beöltöztek korabeli ruhákba, és lassú léptekkel felvonultak a város főutcáján, majd bementek a várba. Szerencsére a menet olyan lassú volt, hogy rengeteg képet és videót tudtam készíteni róluk. Az egésznek a hangulatát megadta a harci menetet idéző hangszerek (dobok és fuvolák) ritmikus hangja, és az, hogy a menetelők egyszerre léptek a zenére. Nagyon szép látvány volt. Felvonultak harcosok, az előbb említett zenészek, szamurájok és szamurájtanoncok, gésák és gésatanoncok, további harcosok, és a menet végén a vezér lóháton a családjával. A fiatalabb résztvevők nagyon aranyosak, az idősebb (tényleg akár 60-70 éves szereplők is voltak) menetelők pedig élethű képet adtak a fesztiválnak. A várba bemenetel előtt mindenki összegyűlt az utcán egy helyre, a vezér elmondott egy beszédet. Majd bementek a várba, utána pedig mindenkit szétszéledt.

(A felvonulásról készített összes képet tartalmazó albumot a lenti képre kattintva érhetitek el.)

Felvonulás

A várban egyébként standokban mindenféle japán ételeket árultak, az egész egy ínycsiklandozó illatot gerjesztett a levegőben. Én óvatosságból csak egy palacsintatésztához hasonló, hússal és rengeteg zöldséggel (mint az Japánban alapelv) megtöltött finomságot vettem, ami amúgy nagyon finom volt. :) Utána sétáltunk egyet a várkertben, ahol piknikező japán emberek tömege fogadott minket. Kellemes volt az idő, szép a táj, ráadásul szombat volt, a japán családoknak ennél nem is kell több, hogy a szabadban töltsék az időt. :)

(A nagyobb verzióhoz kattintsatok a képekre! )

Aznap este a családdal étterembe mentünk el, ahol egy hagyományos japán vacsorát fogyasztottunk el. De hogy milyen élmények és érzések értek ott, illetve hogy igazából milyen is egy formális, éttermi japán étkezés, azt a következő bejegyzésben írom le. :) 

Vár, madarak, ima

7. nap

Esős, de ugyanakkor eseménydús napnak néztem elé szerda reggel, amikor a japán anyukámmal együtt mentünk be a városba - ő dolgozni, én meg kirándulni mentem. Találkoztam a helyi körzetelnökkel és a fiával, Taishivel, majd együtt elmentünk a Shimane megyei hivatalának az oktatásügyi osztályára (legjobban így tudom leírni). Mentem a körzetelnök mögött be egy nagy irodába, ahol kb. 20 ember dolgozik, beléptem, és mindenki rám nézett, vigyorgott, köszönt, meghajolt, én meg csak vigyorogtam mint a vadalma, azt se tudtam, mi történik ott. Utána megismerkedtem egy bizonyára magas pozícióban lévő úriemberrel, akivel angolul beszélgettem az itteni dolgokról, és megtudtam tőle, hogy lesz majd lehetőségem japán nyelvű órákon részt venni, hogy többet és gyorsabban tanuljak. Király!

Utána Taishivel (aki egy 19 éves, egyetemista fiú) a szakadó esőben elmentünk a Matsue várba. Fallal körbekerített várkert, rengeteg virág, fa, kövek, hagyományos épületek és a várat jelképesen őrző harcosnak beöltözött emberek fogadtak minket. Ismeritek azt az érzést, amikor valamit éveken keresztül képeken, videókon és élménybeszámolókon keresztül ismersz, majd egyszer csak ott van előtted, és a saját két szemeddel látod? Na pont ezt éreztem én is. Csak néztem és ámultam az egész séta során. Az eső ellenére igyekeztünk minél több helyre elmenni, mert a parkban több épület is található. Először a toronyba mentünk be, ami most már múzeumként üzemel. Érdekes dolog volt számomra, hogy itt is le kellett vennem a cipőt, és zokniban kellett végigmennem az egész múzeumon. Nem hiába, a japánok figyelnek a tisztaságra. Maga az épület 6 szintből áll, az másodiktól az ötödik szinten kiállítási tárgyak vannak, a legfelső szintről pedig a várost lehet megcsodálni, mert a várkert egyébként a város közepén helyezkedik el. A kiállítási tárgyak közül leginkább a szamurájegyenruhák, a fegyverek, a harci eszközök, a belső dekorációk, festmények és a korabeli város makettjei tetszettek - és ezzel szerintem mindent le is fedtem, amit ott láttam. :')

A bejárat melletti kis házikó

 

A várkert területén található szentély

A torony, amely ma múzeum

Kézzel festett falikép

A várkert korabeli képét ábrázoló makett

Matsue város korabeli képét ábrázoló makett

Szamurájruha

Történelmi kitekintés:

A Matsue várkastélyt 1607-ben kezdték el építeni, majd 1622-re fejezték be teljesen. A vár azon kevés építmények egyike, amely megmaradt a középkori japán várak közül. Támadás soha nem érte, mert Japán nagy, feudális hatalmi harci időszaka után épült. Azonban 1875-ben a torony kivételével az összes épületet lerombolták. Az 1950-es években megkezdődött az újjáépítés és felújítás.

Amint végeztünk a várkertben, folytattuk utunkat: irány Izumo! Vonatra ültünk Taishivel, ahol a legnagyobb örömömre egy csapat kisiskolás osztálykiránduláson vett részt, és ahogy felszálltam a vonatra, éreztem, hogy minden tekintet felém szegeződik. És egyszerre kezdték el halkan mondogatni, hogy "gaijin" (ami azt jelenti, hogy külföldi). Nagyon aranyosak voltak, ahogy egész úton engem néztek. Ez persze nem meglepő, a fogadóanyukám mesélte, hogy Japánban, ezen a környéken pedig főleg nagy újdonságnak számít a külföldi, mert ritkán fordul meg. De végtelen nagy szeretettel és kedvességet tudják fogadni a külföldieket, és ezt már én is megtapasztaltam. 

Na, tehát folytattuk az utunkat, de még mielőtt elmentünk volna Izumóba (ami egy másfél órás vonatozást jelentett), félúton megálltunk a Vogel-Parkban, ahol a környék legnagyobb madár- és virágkiállítását néztük meg. Alapvetően nem lelkesedtem az ötletért, de miért ne alapon bementünk. Sok madár és még annál is több virág az, amit láttam. Tartottam a kezemben sast, etettem emut és papagájt a saját kezemből. Ja, és minden etetés után szappannal és alkohollal meg kellett mossam a kezemet. Itt tényleg odafigyelnek a higiéniára.

Virág- és színáradat a Vogel-parkban

Utána pihentünk egy kicsit, megettem életem első japán sütijét, ami szerintem a vaníliás palacsintatorta nevet is kaphatta volna, de a lényeg, hogy finom volt.

Megjött a vonat, irány Izumo útitársammal, Taishivel, aki nagyon kedvesen mesélt nekem mindenről, egyetlen probléma volt, hogy nem értettem. Az egész nap így telt, de nagyon jól szórakoztam vele. Minden jelentősebb épületnél fényképet akart csinálni, de úgy, hogy én az épület előtt pózolok. Az elején vicces volt, aztán már kezdtem furán érezni magam, de persze pózoltam, mert miért ne. :') De tényleg nagyon jófej volt, a nap végére már angolul is megpróbált velem kommunikálni.

Na, megérkeztünk Izumóba. Először is kerestünk egy helyet, ahol tudtunk enni Izumo-sobát (tésztát), és úgy egy óra múlva meg is találtuk, beültünk és ettünk. Az Izumo-soba állítólag a környék egyik leghíresebb étele, ezért megtiszteltetésnek éreztem, hogy én is ehettem ebből. Kicsit csípős, fűszeres volt az íze, nagyon finom volt!

Utána irány a nap fénypontja: az Izumo Taisha, azaz az Izumo Nagyszentély, amely Japán egyik legrégibb és legnagyobb sintó szentélye, a zarándokok egyik állomása, egyben imahely, és a vallás szerint októberben Japán összes, mintegy 8 millió istenének a gyülekezőhelye.

A szentélypark bejárata

(A park területe nagy, északi és déli szárnyak is megtalálhatók benne, több épülettel és imahellyel. Pontosan nem lehet tudni, mikor épült, de egy 950-es írás szerint az Izumo szentély volt a legmagasabb épület, mintegy 40 méter magas. Az évszázadok során azonban lejjebb bontották az egyszerűség kedvéért.) 

A rossz idő ellenére aznap is sok ember ellátogatott, hogy elmondjon egy imát. Mivel Japánban ez az időszak a vizsgák és dolgozatok ideje, sokan itt próbálnak meg szerencsét nyerni maguknak. A bejárattól nem messze külön két (egy lovat és egy bikát ábrázoló) szobrot állítottak, és a hagyomány szerint a fejét simogatva szerencse és jó energia áramlik belénk. Hát belém áradt rendesen :')

Háttérben a nagy szentély, ahova nem lehet bemenni

Az egész park területén több kisebb-nagyobb imahelyet állítottak fel, a legjelentősebbnél például már kamerát sem lehetett használni. Taishivel megnéztük az összes épületet, megtanította, hogyan kell imádkozni, amit persze után 4-5 alkalommal gyakoroltatott is velem. A végére már igazán belejöttem. 

Imahely a vízesés mellett

Egy eldugottabb szentély, ahova nem szabad bemenni

Amint körbenéztünk mindent, elhatároztam, hogy venni akarok valami kis szuvenírt, hogy emlékezzek erre a napra. A legnyüzsgőbb sétáló részen az összes boltba bementünk, de sehol nem találtam semmi értelmeset, csak ékszereket és evőeszközöket. Így úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a közelben lévő régészeti kiállításra, hátha ott találok valamit. Hát, találtam is, egy kis kitűzőt (amit tényleg csak emléknek vettem, hogy emlékezzek erre a napra), majd utána bementünk a múzeumba is. Meglepődtem, mert mivel külföldi vagyok, és nálam volt az útlevelem, ezért kedvezményt is kaptam, jejj! :) A kiállítás érdekes volt, rengeteg makettet és életnagyságú szobrot láttam. És tartottam a kezemben igazi katanát! :) 

A nap végére eléggé fáradtan, de élményekkel teli zötyögtünk haza a vonattal. Elköszöntem Taishitól, és a fogadóanyukámmal elmentünk a kamerámért, aminek elképesztő módon örültem. Azóta mindenhova viszem magammal, és ha nem járok úgy, mint hétfőn, akkor az aksit is feltöltöm! :)